Szülők

Azt hiszem minden kisgyermekes szülő nevében bátran kijelenthetem, a szülői lét bizony nem mindig habostorta. Hiába a rengeteg törődés, nevelés, terelgetés - csemeténk nem mindig csinálja azt, amit mi szeretnénk. Ámde cserébe elmondható a gyermekről, hogy egészen addig a pillanatig, ameddig az történik, amit ő szeretne - jámbor kis bárány. Ám ha nem...... Igen, így volt ez ma is. Szép idő, kirándulás. Libegőzni indultunk, de parkolóhely nem akadt egyetlen darab sem, így irányt kellett váltanunk és gyermekvasútazni mentünk. Kisfiúnk imádja a vonatokat. Nézni is, hallgatni is, így felülni a járgányra egy igazi ajándék a számára. Nagyon türelmes volt, szépen ülve várta, hogy a vonat végre elinduljon. Szép nagy tömeg, sok gyerek, harsogó felnőttek. Szikrázó napsütés, kisgyerekünk ragyogó arcocskája, amikor jön a kalaúz kisgyerek. Majd jön egy másik egyenruhás, akinek kitűzői vannak, meg képeslapjai, síp, meg nyakbavaló. Manócska válaszhat képeslapokat,- annyira nem drága- tíz darabot összeválogat. Kapott egy Nohab-os kitűzőt is, amit azonnal a felsőjére kellett aggatni. Végállomás, leszállás, újabb ajándék,- egy tárcsa- ez sem egetverően drága, tiszta szerencse, kész ráfizetés lenne egy ilyen kirándulás... Boldog a gyermek, boldogok a szülők, kicsikét lázad, hogy már az ugrálóvárba nem mehet. Fifikásan eltereljük a figyelmét azzal, hogy nemsokára gőzmozdony gurul be az állomásra. Kis bóklászás, majd papika beáll a kígyózó sorba pótjegyért, merthogy nosztalgia felárat kell fizetni a gőzösért. Nem halad a sor. Gyerek ki és be a váróból. Végre jön a sihu, kimegyünk, papika marad a sorban. Kristófka totális extázisban a pöfögő, sípoló szerelvénytől, ami beáll a helyére. Hirtelen feltódul az embertömeg. Megkérdeztem egy kisfiút, lehet e a vonaton fizetni a pótjegyért és az igenlő válasz után beintegetek az uramnak, hogy jöjjön már, majd megvesszük odafenn a jegyet. Ő valamiért nem ért engem, gyerek már a vonaton lóg, hiszti, amikor leveszem. Szinte hely sincs már, mire összeáll idillikus családunk. Indulunk vissza, jó nagy füst meg gőz, de kétségtelenül nagy élmény. Kár, hogy hamar vége. Apróbb huzakodás a parkolóban, hogy most már alszik a sihu, megyünk haza, vár az autó, könyörgés, embertelen küzdelem, végre beszállunk az autóba. Gyerkőc a tárcsával a kezében, még mindig relatív jókedvű. Hadonászik, -kérem, hogy ne tegye- nem ért a szóból. Elveszem a tárcsát. Üvöltés. Kikapcsolja magát a gyerekülésből, a legnagyobb dugóban, viháncol, mi fenyegetőzünk, hogy a rendőrbácsi megbüntet minket, ha nincs bekötve, üljön vissza most rögtön és azonnal. Persze nem ül, megvárja, amíg pocakosan feltérdelek az anyósülésre és visszagyömöszölöm a helyére, még meg is sértődik, követeli a képeslapjait,- mondom, hogy nem tudom most odaadni, mert hátul a táskám. Zéró tolerancia. Embertelen küzdelem folytatódik, dühöng, csapkod, majd elalszik. Én meg panaszkodom egy sort az apjának arról, hogy azt gondolnám van foganatja a nevelésnek és lám egyáltalán nincs. Egy követelőző, hisztiző gyereket nevelgetek egész héten és semmi változás. Szerinte erre nincs recept. Szerintem sincs. Még jó, hogy nem non-stop ilyen. Hazaértünk, felcuccoltunk. Tapintható volt a mosolyszünet a gyerek és köztem. Rafináltan az apját környékezte meg, hogy kéri a képeslapokat, de azok nálam voltak. Majdan az uram azt tanácsolta a felbőszült gyermeknek, hogy talán kérjen bocsánatot a mamikától, adjon egy puszit és biztosan megkapja a lapokat. Mert a mamika nagyon szomorú, hogy ilyen kedves veled egész nap, te meg csak rosszalkodsz neki. Bűnbánóan megjelent a fürdőszoba ajtajában, amikor egy adag mosást tettem be a gépbe : Mamika, ne hagagúdj, szeretlek- és nyújtózkodik, hogy puszit adjon. Puszi cuppan - én olvadok-, majdan rámnéz és azt mondja: " És most már kérem a lapokat...!!!"